I don’t give a shit!

Ez az a mondat, amiről leginkább ismernek engem. Arról, hogy senki nem érdekel, sem az, hogy mit gondolnak, sem az, hogy kivel mi van, ki mit basz el az életében. Egy ignoráns faszkalap vagyok, igaz-e? De az az igazság, hogy ez egyáltalán nem így van. Valójában túl sokat is gondolkodom az emberek ügyes bajos dolgain. Nem viselkedtem én sem mindig így, ahogy most, s ennek is egy igen hosszú története van.

Hadd kezdjem a mesém még egészen apró koromtól! Mindig is valami bajom volt a szocializációval, legalább is mindenki így látta… hogy ez baj. Nem állítanám magamról, hogy antiszociális voltam, mert emlékeim szerint is nagyon szerettem barátkozni, másokkal játszani, viszont igényem volt arra is, hogy magam legyek, hogy egymagam játsszak, hogy kicsit csend legyen és nyugalom. Sokat hallottam azokat az eseteket, amikor egy kis barátocskám elhívott születésnapra, aztán a szülők arról számoltak be az én szüleimnek, hogy a kicsi Sárika egyedül játszott bent, míg a többiek kint labdáztak. Persze jöttek az elméletek, hogy vajon miért nem játszok a többiekkel, s próbáltak erről leszoktatni. Gyermek lévén el sem tudtam igazán magyarázni, miért játszom inkább egyedül, még ha húsz másik gyerek körül is vesz, így hát kitaláltam valami horribilis kifogást, hogy nem szeretem, amikor megmondják, mit csináljak játszás közben, ezért nem szeretek a többiekkel játszani. Ezt így el is fogadták, de sokszor kaptam fejmosást emiatt, s igazán menjek már ki a többiekkel, mert barátkozni kell és kész!

Nem igényeltem igazán sosem, hogy középpontban legyek, vagy külön ki legyek emelve, vagy hogy produkáljam magam. Nem szerettem a közönséget, egy borzasztó szégyenlős gyerek voltam. Mellesleg még mindig az vagyok. Hihetetlen igaz? Sok munkám van benne, hogy ez ne látsszon rajtam. Régen idegen emberek között teljesen be voltam fordulva. Kellemetlenül éreztem magam, zavarban voltam, rá sem mertem nézni az emberekre. Ennek ellenére sokszor vittek idegen társaságba, s hoztak sokkal kellemetlenebb helyzetbe, amikor nekiálltak produkáltatni. Innentől kezdve a mai napig problémákkal küszködök, ha valaki nekem szegezi azt a mondatot, hogy „mesélj magadról”. Ilyenkor egyszerre érzem a végtelen káoszt és az ürességet a fejemben. Mégis mit mondhatnék? Hirtelen annyi dolgot tudnék és akarnék megosztani, hogy egyszerűen leblokkolok, és fogalmam nincs, mit mondjak. Ettől aztán még jobban zavarba jövök, ami meg jobban ront a helyzeten. Ne csináld ezt! Mondd el, mire vagy kíváncsi, segíts rajtam! PLS! De térjünk vissza a témához.

Általános iskola: Éltem a kis szürke egér életemet, ahogy kellemes volt. Legjobb barátnőm, Eszti társaságában töltöttem legtöbb időmet iskolában is és azon kívül. Együtt jártunk zeneiskolába, énekkarokra, elsősegélyre, megtaláltuk egymásban azt az embert, aki kiegészít, és ez a barátság valóban egy életre szól. Az osztály többi részével már más volt a helyzet. Egyenként talán jóban is voltam mindenkivel, de nem voltam sose az osztály lelke. Mindig is visszahúzódó voltam, csendes, szerintem meg sem kell ezen lepődni. Hetedikes voltam, amikor elkezdtem végül is kijárkálni, mert otthon már rágták a fülem, hogy szokjak már le erről az antiszociális életmódról. Ez majd másik téma lesz, bővebben kifejtem, de annyit megemlítek, hogy valójában sose éreztem úgy a bulit, ahogy kellett volna. A kényszer, hogy ki kell menni, szocializálódni, s belül az őrlődés, hogy éreztem, nem vagyok odavaló… Mert nem voltam odavaló. Egyszerűen nem nagyon tudtam a témáikhoz hozzászólni, a gátlások nőttek, a félelem, hogy nem fogadnak be egyszerűen megkeserítette a hétköznapokat. Valójában legbelül nem is akartam beilleszkedni, mert éreztem, hogy nem az én világom ez a társaság, de a szüleim és a társadalom elvárásainak eleget kell tenni, be kell illeszkedni. Tetszik vagy sem.

Aztán jött a középiskola. Új emberek. Tele voltam félelemmel, mi lesz, ha magamra maradok, eddig se voltam épp a társaság közepén. Végül nagy szerencsém volt, mert olyan fantasztikus emberek közé kerültem, akik közül sokkal a mai napig tartjuk a kapcsolatot, s ha összefutunk, eláraszt a boldogság. Sokban segítettek ezek az emberek megnyílni, felturbózni kicsit az önbizalmam. Ahogy tágult a baráti kör, az ismerősök száma növekedett, annál inkább felszabadultam a gátlások alól, megismertem az új emberekkel együtt új világokat, nézeteket. Megtanultam, hogy végül is minden ember egy külön világ, s ezeket a világokat felfedezni nagyszerű élmény, mindenkitől tanulhatsz valami újat, mindegyik hagy benned egy apró nyomot, ami alapján aztán valamely irányba változik a saját életed is. Amint a barátkozás kényszere elmúlt, már egyszerűbbé vált nyitnom mások felé. Viszont a régiek felé mindinkább lankadt az érdeklődésem. Az új emberekkel sokkal értelmesebb és mélyebb kapcsolatom alakult ki, őszinte és kölcsönös barátságok kötődtek, s a régi, felszínek „barátságok” egyre inkább jelentéktelenebbek lettek. Persze, maradt még egy-két személy, akikkel barátok maradtunk általános után is évekig, de ezek közül is lassan- lassan kiestek azok, akikkel csak azért maradtunk jóban, mert minden nap együtt voltunk. Végül mindenki kimutatta a foga fehérjét, aztán azokat szépen kiszelektáltam, amint eljött rá a lehetőség…

…vagyis amikor felkerültem Szegedre. Ismét új környezet, új világ tárult elém. Szinte végtelen. Természetesen én is sokat változtam, mire idekerültem, de amióta itt vagyok, még annál is többet. Nagyjából körvonalazódott bennem a szociális interakciók menete, de ettől függetlenül a feszültség bennem van. Odaállni egy idegen ember elé, csak úgy nekiállni beszélgetni, számomra még a mai napig kihívás. Randevúzni? Te se vagy normális! Írásban valójában mindig jobb voltam, mint személyes beszélgetéskor. Zavarban vagyok új emberek között, s inkább hallgatom a körülöttem beszélőket, mint beszéljek. Megfigyelek, a hanglejtéseket, gesztusokat, az apró mozdulatokat, arcvonásokat, a beszélő tekintetét. Ez teljesen egyszerű dolog, ha nem kettesben vagyok valakivel, mert akkor nagyon feltűnő, hogy figyelem, s emellett nem nagyon beszélek. Emiatt kicsit frusztrált vagyok, ideges, amitől még kevésbé jönnek a szavak, néha teljesen helytelenül rakok össze mondatokat, rosszul ejtem ki a szavakat, aztán a végén már teljesen hülyének érzem magam, elpirulok, tehát teljesen lehet rajtam látni, hogy elvesztettem a kontrollt. Nem kell félni, már többnyire tudom uralni az ilyen helyzeteket, bár még nem tökéletes, de igyekszem. Szokásom néha épp azért is kellemetlen szituációba keverni magam, mert kényszerhelyzetben úgyis muszáj valahogy megoldanom magamban ezt a feszültséget (mint például most vasárnap). Ezeket a tüneteket pedig mi sem tudta könnyebben oldani, mint az alkohol. Igenám, igazi kis alkoholista-egyetemista voltam, meg persze már középiskolában is, de itt Szegeden ez sokkal rosszabbá vált. Mára már valójában szégyellem az ittas önmagam, s mivel egyre inkább érzem minden kártékony hatását aznap és másnap egyaránt, igencsak igyekszem csökkenteni a fogyasztást(de még így is rossz). Ezt a kis feszültséget másképp kell legyőznöm, végül ki is találtam, hogyan.

Rájöttem, hogy bennem kialakult gondolatok, nézetek összessége egy nagyon is érdekes világ, amit szívesen osztok meg másokkal. Rájöttem, hogy igenis vannak olyan emberek, akik kíváncsiak rá, mi motoszkál bennem, s ha valakinek nem tetszik, annak kalap-kabát, nem kell az olyan az életembe. Lényeg, hogy mára sok-sok fantasztikus embert és világot ismertem meg, ami engem teljes elégedettséggel tölt el. Biztos vagyok benne, hogy te is egy fantasztikus világot rejtesz magadban, ne félj ezt megmutatni másoknak!

Azok, akikkel régen jó barátok voltunk, de ballagás után egyszerűen eltűntek az életemből, azok nem kell, hogy hiányozzanak. Megvan az oka, hogy már nincsenek velem. Megtanultam azokat értékelni, akik velem vannak, akik felkeresnek, akiket érdekel, mi a helyzet az életemmel, akik meghallgatnak. Azokat, akik csak közönséget keresnek a problémáiknak, akik csak beszélnek, de nem hallgatnak, azok nem kellenek az életembe, s nem fogok kutyaként loholni utánuk, csak azért, mert rég óta ismerjük egymást. Nem azt mondom, hogy az új mindig jobb, de az érdeknél bármi jobb!

Tehát a boldog befejezés! Mostanában merült fel a téma, hogy nem barátkozok, meg változzak meg, legyek nyitottabb az emberek irányába, ne legyek ilyen merev. Nos, kérem szépen, nem vagyok! Egyszerűen vannak, akikkel nem tartom a kapcsolatot már rég, de annak oka van. Engem nem tesznek boldoggá a felszínes, vagy egyoldalú, vagy az érdek kapcsolatok. Én sokkal boldogabb vagyok így, hogy magaménak tudhatok egy szűk számú baráti kört, akikkel valóban mély és őszinte a kapcsolatunk. Jobban érzem magam egy este, ahol hárman-négyen összeülünk beszélgetni, mint egy ötvenfős bulin, ahol mindenkivel beszélhetek két mondatot, mert többre nem jut idő, és zaj van és büdös. Nem járnak hozzám minden másnap kávézni, csacsogni, rikácsolni, berúgni, de ez így van jól. Engem ez teljesen boldoggá tesz! Szeretek magam lenni, csendben, ha pedig hiányzik a társaság, akkor felkeresem őket. Vagy ők engem. Tehát nem vagyok leszarós, se merev, se mogorva, csak válogatós. Nem kell kérdezgetni, hogy nem akarok-e boldog lenni, mert az vagyok, és tökéletesen elégedett, köszönöm szépen!